Örökké

Végtelen szomorúság gördült le az arcomon, ...rá gondoltam...arra, hogy őt keresem mindenben, mindenhol, mert ő maga soha nem lehet az enyém...belegondoltam, hogy olyan ez mintha a szomjazó háromnaponta fél pohár vizet kapna, s tudatában lenne annak, hogy hamarosan annyit sem kap, mégis meginná azt a felet, mert nem tud rá nemet mondani...

Blue Thursday

Szokásommá vált mostanság csütörtökönként, mikor egyébként a legtöbb dolgom lenne, elmélkedni, mélyen elgondolkodni a világ dolgain és mindenen ami nyomaszt és egyáltalán...Visszagondolok és előre...és szomorúsággal tölt el..mert ilyenkor az jut eszembe, hogy ez sosem lesz másképp vagy ez sosem valósul meg...vagy úgy egyáltalán soha többet nem fog senki semmire tartani...mindig is csak szürke maradok...a szürkébbnél szürkébb...Sohasem az érdekelt, hogy sok pénzem legyen, csupán néha jól esne, ha tartanának valamire, ha nem az lenne az általános nézet, hogy kiröhögnek, mert úgy gondolják én soha nem lehetek képes erre...de szeretnék...szeretnék valamiben jó lenni, szeretnék a világ arcába röhögni, hogy na látod nekem volt igazam. Sokszor van elegem...túl sokszor...mert mindenki jobb...valamiben jobb, tehetségesebb...én csak ülök a saját világomban...mert úgy esik jól...egyenlőre nem is érdekel más...csak néha hadd merüljek el ebben...hadd legyek kicsit elzárva mindenkitől...aztán visszamászom a mókuskerékbe...mert mást úgyse tehetek...nem tudom elviselni...már egyre kevésbé tudom elviselni ami körülöttem van...Egyszer lent...másszor még lejjebb...

Mindennek megvan a maga oka

Megint csak az iskolán jár az eszem...pontosabban az egyetemeken..hova kéne menni, mit kéne csinálni, ez lenne jobb vagy az?...rémes...És nem is biztos, hogy valaha választ kapok rá, hogy ez jobb lett e volna mint az...De hátha így kell történnie...hiszem, hogy mindennek megvan a maga oka...ha ide nem vesznek föl, hanem oda, az nem véletlen történt, hanem azért mert a sors így akarta. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy így van és nem én rontom el az életem. Szeretném hinni azt is, hogy egyszer imádni fogom a hétköznapjaim, a magánéletem, az egész életet, mert minden úgy alakul majd, hogy szép és jó legyen.

Boldogtalan ünnepeket...

Maradjunk a szokásosnál...most sem sikerült kilépni az általános pesszimizmusomból... már egészen fájdalommentes mosolyogni akkor is ha belül sírok...máig sem fejtettem meg mi a pontos oka ennek az állapotnak...de mindenesetre elég finom és művészi érzés...alkotni könnyebb...írni talán...rumliba lenni felettébb sajátos környezetet teremt...én vagyok...már hasonlít a belső világomhoz...pedig sose tudom igazán eltalálni a saját ízlésem...mindig van ami hibádzik... legalább a rumli legyen olyan mint én...na máskülönben én is unom már magam...hát képzelem még más hogy unhat...rohadt élet belém...tényleg...de legalább ebben mintha kissé egyedi lennék...persze könnyen lehet hogy már megint tévedésekbe esek.... Egyébként szeretek őrült lenni. Jó. Nagyon jó. Amúgy meg, valahogy már az alkohol se biztos, hogy földob... de azért sokkal jobb egy más állapotba süllyedni. Bár akkor sem felejtek el semmit...illetőleg semmit amit el kellene és mindent amit nem...rémes...De tulajdonképpen már ahhoz sincs kedvem, hogy ezt írogassam.. egy nagy szar rizsa...se eleje se vége..mindig ez van..De nem is érdekes...már az sem igazán érdekes ki mit gondol...én leírom mit gondolok...de aztán ennyi...magamnak teszek vele szívességet...Ja és még valami...tulajdonképp többnyire bosszúság vagyok és egy nagy senki...többnyire...aztán néha jó vagyok másra is...néha...Ez van...de ha már eszembe jutott leírom ami már egy ideje a fejembe motoszkál, hogy ugye sokan tudják hogy szeretnék gyereket...mármint hogy nagyon vágyom rá...ja természetes dolog...de sokszor gondolom, hogy jobb lenne, ha soha nem lenne, mert nem akarom hogy olyan legyen mint én..nem akarom, hogy szenvedjen...különben is most már ki akarna velem élni...használhatatlan vagyok és inkább csak leépülök, mint hogy fölépítenék valami értelmeset magam köré. Bezárkózom, mert nem vágyom sokszor a világra, nem vágyom félmegoldásokra...Csak az álmaimban sétálnék éjjel-nappal...A gondolataim többek,  mint amit valaha megvalósíthatnék...ezért élek abban...talán ezért állok úgy a világhoz, ahogy...mert kevesebb számomra...mert csoda kellene ahhoz, hogy ne az örök szomorúságomban éljek...

Az örök pesszimizmus szigete

Kis kitérő: 

"cicavirág ki az erkélyemen pattansz ki magodból, hogy majd szerenádot adj bajszodat dörzsölgetve éjnek évadján,
szerelmem vizével hintlek be majd, hogy szárad magasra szökjön, s tejet csorgatok ajkaidra, hogy soha ne szomjazz, bundád fogom cirógatni álmos füvekkel és oltalmazlak vad kertek kutyatejeitől"  by: Waterdrop

-------------------------------------------------------------------------------------------------
Pesszimista...örök elégedetlenségben él...az örök rosszat látja, mindent úgy lát, hogy az minden szempontból rossz. Illetve az ő szempontjából biztosan. Mindig csak a vita...mindig csak minden, ami leránt. Sohasem értékeltek úgy, ahogy szerettem volna...soha nem is fognak...miért tennék...nem is lesz rá alkalom, hiszen miért kellene, hogy bármit is lássanak abból, ami vagyok. Utcalány...még csak az sem...Semminek és senkinek sem elég jó, a legjobb...nem is kellene, hogy legjobb legyek. Csak lásson valaki belém...lássa a hazug mosolyom és ölelne át...Beleőrülök...már beleőrültem...örökké ugyanabban a vak világban élni...nem lehet...Mindig csak a pszichológust játszom...elhitetem magammal, hogy majd lesz valami...nem lesz...miért lenne...nem tőlem függ az emberiség...de istenigazából nem függ tőlem senki...eltűnnék sem borulna föl a világ rendje...egy atomnyi rész megrezdülne, aztán ennyi...volt nincs...száz év múlva már garantáltam nem lennék senkinek sem érdekes...hiszen mégis ez ki volt? tett valamit, jó volt valamiben, okos volt, ügyes, vagy káprázatosan szép és tehetséges? NEM...Akkor meg mégis kit érdekel? SENKIT....elfoglalt egy egységnyi teret, elszívta más levegőjét, evett, ivott...ennyi volt...ENNYI VAGYOK. 
Vannak érzéseim, vannak mély gondolataim, van véleményem és van ami nem érdekel. Vannak elképzeléseim, vágyaim és istenigazából soha nem értett meg igazán senki. Vannak igényeim és különösen tudok bizonyos személyekhez ragaszkodni, nehezen döntök és idő míg megszokom a változást. Ha nem törődnek velem azok, akikhez ragaszkodom, magányos vagyok. És igen valóban többnyire többet kell velem törődni és hallgatni a világról alkotott pesszimista képeimet. És igen, ha rosszul érzem magam lelkileg, van, hogy fizikailag is és van hogy képes vagyok a végletekig eljutni...Nem egyszerű a személyiségem, még ha sokan úgy is gondolják...Sokszor magam sem tudom mi bajom és mit akarok. Sohasem voltam igazán boldog és ha egy-egy viszonylag szép pillanatra vagy csak számomra fontosra visszagondolok mosolyogva sírok. Este és reggel amikor belenézek a tükörbe csak egy szomorú karikás szemű lányt látok, aki napról napra él, mert mást nem tud tenni bánatában. Gyakran sír és folyton a saját kis világába próbál burkolózni minden elől, még ha így, van, hogy valami jobban is fáj...Már nem is érdekli semmi. Szeretne örökké csak a saját világába merülve ülni egy sarokban és bőgni...közben ott lenne szomorúan csillogó szemei alatt az a halvány mosoly, amellyel mindig önmagának is hazudik. Úgy ülne ott, hogy bárki őrültnek vélné, már ő maga is elhinné, már sokszor elhiszi, hogy tényleg így van...
NA DE VAN PÁR PILLANAT, AMIÉRT MEGÉRI ÉLNI...néha...ritkán...egészen alkalomszerűen szinte soha... hahaha 

Sohasem lehet tudni

Itt vagyunk e világon, létezünk, nem tudni miért, minek, kinek, de itt vagyunk. Elképzeljük a boldog és tökéletes életet...majd hagyjuk hogy ne váljon valóra...hagyjuk a lehetőségeket, az életet, a boldogságot elúszni. Én hagyom...Lebegek a semmiben, ülök csendben, magamba zuhanva és bámulom ahogy sodródik el minden mellettem. Nem tudok mozdulni. Ide láncol valami...valaki...Benne keresem az életem, s mint partra vetett hal próbálok elélni itt az örök nyugtalan szenvedésben. S már a túl sok levegő fojt meg úgy érzem. Egyet haladok előre, aztán kettőt hátra. Minden elmúlik...mindenki elmúlik...csak egyvalami marad meg legbelül az érzet, az örök emlék...örökké érzed, hogy valami hiányzik belőled...egy kis darab...egy nem is olyan kis darab...Bámulom a csodát, s mindemellett bámulom a semmit...Nem hiszek benne, hogy eljön az az idő mikor a boldogság beköszönt. Sohasem lesz tavasz... az ősz örökkévalóság. Az idő rohan, mégis áll. Állok egy helyben. Félek elindulni...messzebb...félek mi lesz ha rosszabb...Sok veszteni valóm nincs. Mégis maradásra késztetem magam. Csendes zokogás tör ki belőlem, senki sem látja. Nem kell lássák. Magam vagyok. Más nem kell hogy velem szenvedjen. Ha elutasítasz hát elutasítasz...elmegyek...nem kérem többet, hogy hallgass meg. Mond, hogy elég, mond, hogy boldog akarsz lenni. Ha része vagyok az életednek, az soha nem lesz teljes, soha nem lesz boldog. Az én életem nem boldogságra teremtődött. Valakinek szenvedni is kell. Mindaz ami szép és jó, mindaz messziről elkerül. Sohasem teljes, sohasem egész. Sohasem jó, de sohasem elég rossz ahhoz, hogy továbblépjek. Megrekedtem. Itt hagynék mindent. Mintha valami nem hagyná. Magam sem értem. Elvesztem a semmiben. A lelkem megtelt, mégis üres. Csak ülök és nem hallom a világ zaját. A magam gondolatai elfednek mindent. Beborítanak, átcsapnak a fejem fölött és megfojtanak.
Hát mi végre vagyok még itt? Őszintén megmondom: nem tudom...

Mi lesz most?

Az út egyszer véget ér és nem járt ösvényekre kell tévednünk. Nem tudjuk jobb lesz vagy rosszabb. Vajon érdemes folytatni? Hol van az a pont amikor rátalálunk önmagunkra és a boldogságra? Létezik-e egyáltalán? És ha tudnánk mi vár ránk, akkor is folytatnánk?
Számtalan kérdés amit felteszünk önmagunknak, még ha nem is pont így, de egyszer mindenképp belegondolunk ezekbe.
Átkos egy dolog az emberi természet és a tudás. Folyton csak egymást tapossuk a földbe, veszekszünk, hergeljük magunkat és a másikat. Értelmetlen háborúkat vívunk. Hatalmat akarunk. Az elsők, a legjobbak akarunk lenni természetünknél fogva. El lehet folytani, nem azt mondom, hogy nem lehet, de az evolúció arra tanít, hogy az erősek maradnak életbe. Ha leteszel valamit az asztalra még 100 vagy 1000 év múlva is emlékeznek majd rád. Mert valamiben jó voltál, a legjobb. Aztán meg mi haszna szürke haszontalan életet élni. Valakik már igazán beletörődtek ebbe és a tv előtt gubbasztva nézik ahogy zajlik az élet és közbe leveses kanállal tömik magukba a károsabbnál károsabb élvezeteket. De szerintem aki így él az nem is él. Vegetál. Túlesik az életen. 
Többet ér a virágok illatát érezni, ölelésekbe burkolózni, a Nap lágy melegén táncot járni, mosolyogni, nevetni, érezni magát az életet, mindamellett, hogy egyre csak arra törekszünk, hogy megtaláljuk magunk valamiben, hogy kifejezhessük önmagunk. 
A művészet nem haszontalan. A művészet önkifejezés. Maga a boldogság. A lényege, hogy megmutasd mindazt ami vagy. És amikor sikerül az te leszel. 
És akkor végül is érdemes-e teperni? Érdemesnek érdemes, de nem minden áron. A csúcs nem feltétlen az, hogy te legyél egy iroda főnöke, hogy gazdagságban élj. A csúcs az, amikor azt mondod, ezért már érdemes volt élni. Ezért a pillanatért, azért, hogy veled találkozhattam, hogy érezhettem ezt a csodás illatot, hogy finomat ehettem, hogy érdekes élményekben volt részem. Ez..Ez maga a boldogság.
Hiszen itt van, körülvesz, csak érezni kell, csak oda kell rá figyelni, még ha sokszor nehéz is.
Hogy miért most? Hogy miért így? Miért gondolkodom ezen? Mert már csak 1 év és egy új ösvényre kell tévednem. Érdemes ilyenkor elgondolkodni, hogy mit is kezdjünk magunkkal. Hát ezért...mert remélhetőleg vár rám is egy egyetem vagy főiskola. És amikor megváltozik minden, amit megszoktál...akkor érdemes átgondolni dolgokat.