Azt hittem soha többé...

Azt hittem soha többé nem fogom ezt folytatni...de rá kellett jönnöm, hogy kell...mert ez egy fajta lelki támasz számomra, hogy én ide írogatok...segít átvészelni mindenféle időszakon...persze a festés is ezek közé a tevékenységek közé tartozik...nyáron el is felejtem milyen az...milyen szenvedni a suliban, meg itthon a leckével...milyen az amikor nem lehetek szabad lélek...mintha egy kalitkába zárnának olyan érzésem van és monoton kelek, tanulok, fekszem, mintha nem is élnék...különösen most...hogy csak egy egész fele vagyok...kín...kimondhatatlan...egy belső szétszakító erő...ezt csak érezni lehet...elmondani nem...azt mondhatnám tökéletes ez így ahogy van...ez az élet...másnak az lenne, az hogy tanulhat, hogy van aki szereti és tiszteli, nagy kincs...hogy van hol laknom, hogy szinte azt eszek amit akarok...de de én...én nem vagyok mégse elégedett....lázadok...mire is vágynék most? elutazni messze, vele lenni a másik felemmel, egy egésznek lenni, el nem válni többé...arra vágyom, hogy soha többé ne legyen  ez így ahogy most...szabad akarok lenni, de mégis elkötelezett...
U.I.: Nézzétek meg vagy olvassátok el az Üvöltő szeleket <3