The future and the emotions

Egy lehelletnyi mosoly suhant át arcomon, mikor megláttam az sms szövegét, bár bevallom félve pillantottam rá a kis borítékra a kijelzőn, féltem, hogy a tartalma, olyan amit nem szeretnék, ami csalódást okoz, de nem így lett...láthatom őt, istenem de mennyei érzés, mintha csak repülnék a magasban könnyeden..próbálok nem is gondolni arra, hogy ez a varázs egyszer csak elmúlik...nem akarom, hogy így legyen...én azt akarom, hogy mindig itt legyen, hogy mindig mindent együtt csináljunk. Bevallom őszintén még soha nem éreztem, hogy elegem lenne belőle vagy nem akarnék vele lenni, vagy sok lenne belőle, mert ilyen pillanat nincs én szeretem és kész és az emészt fel, ha épp nem láthatom...vannak alkalmak, mikor olyan mélyre zuhanok saját lelkemben, s olyannyira csak a borzalmat és a kínt látom, hogy a könnyeim már szinte számomra is érthetetlenül folynak patakokban, s tényleg ilyenkor oly borzalmas jövőképet látok, hogy értelmét nem látom a jövőnek, hisz csupa szenvedés, halál, betegség...s minden mi elképzelhető...s a legszörnyűbb, hogy nem lehetetlen, hogy mindez bekövetkezzen...és én ettől tartok...hát azt hiszem most ennyi tellett tőlem, de igyekszem majd írkálni, hisz én is jobban érzem magam, ha mindazt kiírom ami a fejemben motoszkál, talán segít tisztábban látni..nos hát ennyi..és íme egyik kedvenc úgymond depizős számom:

Sorsok...

Ezt a történetet facebookon találtam, mert egyik ismerősöm megosztotta, lehet igaz, lehet nem, de nagyon szomorú...és gondoltam megosztom ezt és talán ezzel némi tanulságot...én is szoktam inni nem tagadom, de nekem nincs még jogsim, kezdjük ott hogy még nem vagyok annyi idős, majd talán egy pár év múlva rászánom magam, hogy legyen, lehet csak még később...de én akkor sem ülnék részegen kocsiba, esetleg motorra, hisz engem a motorozás is eléggé vonz...mert ezzel nem csak hogy saját életem kockáztatom, amit itt bevallok őszintén nem érdekel...de másokét is, olyanokét akik boldogok, ráadásul még meg is büntethetnek...szóval tökre nem éri meg...tehát a történet:

Az alkohol adója: egy ártatlan halála
Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél,
hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt.

Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam
alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem.
Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad
van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza  indult.
Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza
fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén!
Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik
sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott.
Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint

mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az,
akinek ezért meg kell fizetnie!
Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet
ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem
minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját  vérem.

 Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem  tud segíteni rajtam.
Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit

sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek.
Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu.
Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én
vagyok az, aki most meg fog halni!
Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi!
Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi,
aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem,
és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén!
Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak,

hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu,
írasd a sírkövemre: "Apja lánya".
Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha
mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom.
Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj

miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád!
Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu:

NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN,
MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

Megjegyzés: Ez a történet a Springfield High School ( USA ) - ból
terjedt el, egy héttel azután, hogy 2 diák autóbalesetben
lelte halálát.

Nem kérem senki sajnálatát

 

Megint rám tört valami borzasztó...megint ez az érzet hogy kudarc lesz úgyis mindennek vége...s ugyan miért várjam ezt a pontot ki...rémes...és ezért még gyűlölöm is magam, mert ezzel iszonyat önzővé válok...igazán jobb lett volna ha mindenkivel megutáltatom magam tényleg, legalább nem kéne elviselniük...de mindig csak ez a mi lett volna ha és társai...egy épkézláb ember nem rágódik ennyit ezen a témán, hanem igyekszik kihozni a legjobbat a dolgokból...én meg lassan már csak a rosszat bírom meglátni...igen most aki ismer mondhatná, hogy ez nem így van, mert én mindig mosolygok és könnyen veszek minden kisebb-nagyobb gebaszt...de ez egy hamis kép rólam egy álca ami nélkül oly életképtelennek és szánalmasnak tűnnék hogy csak na...utálom ezt a lerágott csontot, de itt nincs olyan opció, hogy Tovább vagy Vissza...esetleg Mégse...ez pont olyan mint amikor a gép képernyőjén lévő csík előrébb haladásáért imádkozol, a kis idegesítő Loading felirattal, de az istenért nem akar mozdulni...aztán?...aztán meddig bírod ideggel...vagy megoldódik a probléma és a csík tova halad, vagy a sarokban lévő X-et nyomogatod erőteljesen, hogy véget akarsz vetni mindennek, mert már teljességgel fölcseszte az agyad és nem látsz reményt rá hogy ennek valaha is vége lesz, ezért te magad avatkozol közbe...szép kis hasonlat mi...szánalom...nem tudom meddig húzom még...de azt hiszem nem fogom kibírni...én nem vagyok képes az elvárások tengerében élni...nekem ez nem megy...

I love you always forever

"You've got the most unbelievable blue eyes I've ever seen"^^

 

Desert Rose - an interesting and beautiful song

Teardrops on my pillow

Azt hiszem nem kell magyaráznom sokat, mert szerintem sok bejegyzésből kiderül, hogy az élet nem épp piskóta számomra, mármint nem mondom, hogy rossz életem van, mert nem így van és hiszem, hogy sokan cserélnének velem, hidd el kedves olvasóm szívesen odaadnám az életem egy olyan embernek aki ki tudja használni, mert én nem, én csak szenvedek benne, mint madár a szűk kalitkában...nehéz elmagyaráznom, hogy miért nem tudom elviselni az életem, de újra meg újra visszaesem ebbe az állapotba, hogy nem bírom tovább...kész vége...de mégis csinálom tovább...mégis itt vagyok...hidd el nem magam miatt, ha a világ utálna tiszta szívből, akkor nem kéne min gondolkoznom...de mégis hány életet tehetek tönkre ha feladom...szégyellném magam, dühös lennék magamra, elrontanám mások életét...azokét akik valaha is ismertek és belekavarodtak szánalmas kis életembe, de főleg az ő életét rontanám el, amit nem tehetek, mert ő a mindenem...