Itt vagyunk e világon, létezünk, nem tudni miért, minek, kinek, de itt vagyunk. Elképzeljük a boldog és tökéletes életet...majd hagyjuk hogy ne váljon valóra...hagyjuk a lehetőségeket, az életet, a boldogságot elúszni. Én hagyom...Lebegek a semmiben, ülök csendben, magamba zuhanva és bámulom ahogy sodródik el minden mellettem. Nem tudok mozdulni. Ide láncol valami...valaki...Benne keresem az életem, s mint partra vetett hal próbálok elélni itt az örök nyugtalan szenvedésben. S már a túl sok levegő fojt meg úgy érzem. Egyet haladok előre, aztán kettőt hátra. Minden elmúlik...mindenki elmúlik...csak egyvalami marad meg legbelül az érzet, az örök emlék...örökké érzed, hogy valami hiányzik belőled...egy kis darab...egy nem is olyan kis darab...Bámulom a csodát, s mindemellett bámulom a semmit...Nem hiszek benne, hogy eljön az az idő mikor a boldogság beköszönt. Sohasem lesz tavasz... az ősz örökkévalóság. Az idő rohan, mégis áll. Állok egy helyben. Félek elindulni...messzebb...félek mi lesz ha rosszabb...Sok veszteni valóm nincs. Mégis maradásra késztetem magam. Csendes zokogás tör ki belőlem, senki sem látja. Nem kell lássák. Magam vagyok. Más nem kell hogy velem szenvedjen. Ha elutasítasz hát elutasítasz...elmegyek...nem kérem többet, hogy hallgass meg. Mond, hogy elég, mond, hogy boldog akarsz lenni. Ha része vagyok az életednek, az soha nem lesz teljes, soha nem lesz boldog. Az én életem nem boldogságra teremtődött. Valakinek szenvedni is kell. Mindaz ami szép és jó, mindaz messziről elkerül. Sohasem teljes, sohasem egész. Sohasem jó, de sohasem elég rossz ahhoz, hogy továbblépjek. Megrekedtem. Itt hagynék mindent. Mintha valami nem hagyná. Magam sem értem. Elvesztem a semmiben. A lelkem megtelt, mégis üres. Csak ülök és nem hallom a világ zaját. A magam gondolatai elfednek mindent. Beborítanak, átcsapnak a fejem fölött és megfojtanak.
Hát mi végre vagyok még itt? Őszintén megmondom: nem tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése