Boldogtalan ünnepeket...

Maradjunk a szokásosnál...most sem sikerült kilépni az általános pesszimizmusomból... már egészen fájdalommentes mosolyogni akkor is ha belül sírok...máig sem fejtettem meg mi a pontos oka ennek az állapotnak...de mindenesetre elég finom és művészi érzés...alkotni könnyebb...írni talán...rumliba lenni felettébb sajátos környezetet teremt...én vagyok...már hasonlít a belső világomhoz...pedig sose tudom igazán eltalálni a saját ízlésem...mindig van ami hibádzik... legalább a rumli legyen olyan mint én...na máskülönben én is unom már magam...hát képzelem még más hogy unhat...rohadt élet belém...tényleg...de legalább ebben mintha kissé egyedi lennék...persze könnyen lehet hogy már megint tévedésekbe esek.... Egyébként szeretek őrült lenni. Jó. Nagyon jó. Amúgy meg, valahogy már az alkohol se biztos, hogy földob... de azért sokkal jobb egy más állapotba süllyedni. Bár akkor sem felejtek el semmit...illetőleg semmit amit el kellene és mindent amit nem...rémes...De tulajdonképpen már ahhoz sincs kedvem, hogy ezt írogassam.. egy nagy szar rizsa...se eleje se vége..mindig ez van..De nem is érdekes...már az sem igazán érdekes ki mit gondol...én leírom mit gondolok...de aztán ennyi...magamnak teszek vele szívességet...Ja és még valami...tulajdonképp többnyire bosszúság vagyok és egy nagy senki...többnyire...aztán néha jó vagyok másra is...néha...Ez van...de ha már eszembe jutott leírom ami már egy ideje a fejembe motoszkál, hogy ugye sokan tudják hogy szeretnék gyereket...mármint hogy nagyon vágyom rá...ja természetes dolog...de sokszor gondolom, hogy jobb lenne, ha soha nem lenne, mert nem akarom hogy olyan legyen mint én..nem akarom, hogy szenvedjen...különben is most már ki akarna velem élni...használhatatlan vagyok és inkább csak leépülök, mint hogy fölépítenék valami értelmeset magam köré. Bezárkózom, mert nem vágyom sokszor a világra, nem vágyom félmegoldásokra...Csak az álmaimban sétálnék éjjel-nappal...A gondolataim többek,  mint amit valaha megvalósíthatnék...ezért élek abban...talán ezért állok úgy a világhoz, ahogy...mert kevesebb számomra...mert csoda kellene ahhoz, hogy ne az örök szomorúságomban éljek...

Az örök pesszimizmus szigete

Kis kitérő: 

"cicavirág ki az erkélyemen pattansz ki magodból, hogy majd szerenádot adj bajszodat dörzsölgetve éjnek évadján,
szerelmem vizével hintlek be majd, hogy szárad magasra szökjön, s tejet csorgatok ajkaidra, hogy soha ne szomjazz, bundád fogom cirógatni álmos füvekkel és oltalmazlak vad kertek kutyatejeitől"  by: Waterdrop

-------------------------------------------------------------------------------------------------
Pesszimista...örök elégedetlenségben él...az örök rosszat látja, mindent úgy lát, hogy az minden szempontból rossz. Illetve az ő szempontjából biztosan. Mindig csak a vita...mindig csak minden, ami leránt. Sohasem értékeltek úgy, ahogy szerettem volna...soha nem is fognak...miért tennék...nem is lesz rá alkalom, hiszen miért kellene, hogy bármit is lássanak abból, ami vagyok. Utcalány...még csak az sem...Semminek és senkinek sem elég jó, a legjobb...nem is kellene, hogy legjobb legyek. Csak lásson valaki belém...lássa a hazug mosolyom és ölelne át...Beleőrülök...már beleőrültem...örökké ugyanabban a vak világban élni...nem lehet...Mindig csak a pszichológust játszom...elhitetem magammal, hogy majd lesz valami...nem lesz...miért lenne...nem tőlem függ az emberiség...de istenigazából nem függ tőlem senki...eltűnnék sem borulna föl a világ rendje...egy atomnyi rész megrezdülne, aztán ennyi...volt nincs...száz év múlva már garantáltam nem lennék senkinek sem érdekes...hiszen mégis ez ki volt? tett valamit, jó volt valamiben, okos volt, ügyes, vagy káprázatosan szép és tehetséges? NEM...Akkor meg mégis kit érdekel? SENKIT....elfoglalt egy egységnyi teret, elszívta más levegőjét, evett, ivott...ennyi volt...ENNYI VAGYOK. 
Vannak érzéseim, vannak mély gondolataim, van véleményem és van ami nem érdekel. Vannak elképzeléseim, vágyaim és istenigazából soha nem értett meg igazán senki. Vannak igényeim és különösen tudok bizonyos személyekhez ragaszkodni, nehezen döntök és idő míg megszokom a változást. Ha nem törődnek velem azok, akikhez ragaszkodom, magányos vagyok. És igen valóban többnyire többet kell velem törődni és hallgatni a világról alkotott pesszimista képeimet. És igen, ha rosszul érzem magam lelkileg, van, hogy fizikailag is és van hogy képes vagyok a végletekig eljutni...Nem egyszerű a személyiségem, még ha sokan úgy is gondolják...Sokszor magam sem tudom mi bajom és mit akarok. Sohasem voltam igazán boldog és ha egy-egy viszonylag szép pillanatra vagy csak számomra fontosra visszagondolok mosolyogva sírok. Este és reggel amikor belenézek a tükörbe csak egy szomorú karikás szemű lányt látok, aki napról napra él, mert mást nem tud tenni bánatában. Gyakran sír és folyton a saját kis világába próbál burkolózni minden elől, még ha így, van, hogy valami jobban is fáj...Már nem is érdekli semmi. Szeretne örökké csak a saját világába merülve ülni egy sarokban és bőgni...közben ott lenne szomorúan csillogó szemei alatt az a halvány mosoly, amellyel mindig önmagának is hazudik. Úgy ülne ott, hogy bárki őrültnek vélné, már ő maga is elhinné, már sokszor elhiszi, hogy tényleg így van...
NA DE VAN PÁR PILLANAT, AMIÉRT MEGÉRI ÉLNI...néha...ritkán...egészen alkalomszerűen szinte soha... hahaha 

Sohasem lehet tudni

Itt vagyunk e világon, létezünk, nem tudni miért, minek, kinek, de itt vagyunk. Elképzeljük a boldog és tökéletes életet...majd hagyjuk hogy ne váljon valóra...hagyjuk a lehetőségeket, az életet, a boldogságot elúszni. Én hagyom...Lebegek a semmiben, ülök csendben, magamba zuhanva és bámulom ahogy sodródik el minden mellettem. Nem tudok mozdulni. Ide láncol valami...valaki...Benne keresem az életem, s mint partra vetett hal próbálok elélni itt az örök nyugtalan szenvedésben. S már a túl sok levegő fojt meg úgy érzem. Egyet haladok előre, aztán kettőt hátra. Minden elmúlik...mindenki elmúlik...csak egyvalami marad meg legbelül az érzet, az örök emlék...örökké érzed, hogy valami hiányzik belőled...egy kis darab...egy nem is olyan kis darab...Bámulom a csodát, s mindemellett bámulom a semmit...Nem hiszek benne, hogy eljön az az idő mikor a boldogság beköszönt. Sohasem lesz tavasz... az ősz örökkévalóság. Az idő rohan, mégis áll. Állok egy helyben. Félek elindulni...messzebb...félek mi lesz ha rosszabb...Sok veszteni valóm nincs. Mégis maradásra késztetem magam. Csendes zokogás tör ki belőlem, senki sem látja. Nem kell lássák. Magam vagyok. Más nem kell hogy velem szenvedjen. Ha elutasítasz hát elutasítasz...elmegyek...nem kérem többet, hogy hallgass meg. Mond, hogy elég, mond, hogy boldog akarsz lenni. Ha része vagyok az életednek, az soha nem lesz teljes, soha nem lesz boldog. Az én életem nem boldogságra teremtődött. Valakinek szenvedni is kell. Mindaz ami szép és jó, mindaz messziről elkerül. Sohasem teljes, sohasem egész. Sohasem jó, de sohasem elég rossz ahhoz, hogy továbblépjek. Megrekedtem. Itt hagynék mindent. Mintha valami nem hagyná. Magam sem értem. Elvesztem a semmiben. A lelkem megtelt, mégis üres. Csak ülök és nem hallom a világ zaját. A magam gondolatai elfednek mindent. Beborítanak, átcsapnak a fejem fölött és megfojtanak.
Hát mi végre vagyok még itt? Őszintén megmondom: nem tudom...

Mi lesz most?

Az út egyszer véget ér és nem járt ösvényekre kell tévednünk. Nem tudjuk jobb lesz vagy rosszabb. Vajon érdemes folytatni? Hol van az a pont amikor rátalálunk önmagunkra és a boldogságra? Létezik-e egyáltalán? És ha tudnánk mi vár ránk, akkor is folytatnánk?
Számtalan kérdés amit felteszünk önmagunknak, még ha nem is pont így, de egyszer mindenképp belegondolunk ezekbe.
Átkos egy dolog az emberi természet és a tudás. Folyton csak egymást tapossuk a földbe, veszekszünk, hergeljük magunkat és a másikat. Értelmetlen háborúkat vívunk. Hatalmat akarunk. Az elsők, a legjobbak akarunk lenni természetünknél fogva. El lehet folytani, nem azt mondom, hogy nem lehet, de az evolúció arra tanít, hogy az erősek maradnak életbe. Ha leteszel valamit az asztalra még 100 vagy 1000 év múlva is emlékeznek majd rád. Mert valamiben jó voltál, a legjobb. Aztán meg mi haszna szürke haszontalan életet élni. Valakik már igazán beletörődtek ebbe és a tv előtt gubbasztva nézik ahogy zajlik az élet és közbe leveses kanállal tömik magukba a károsabbnál károsabb élvezeteket. De szerintem aki így él az nem is él. Vegetál. Túlesik az életen. 
Többet ér a virágok illatát érezni, ölelésekbe burkolózni, a Nap lágy melegén táncot járni, mosolyogni, nevetni, érezni magát az életet, mindamellett, hogy egyre csak arra törekszünk, hogy megtaláljuk magunk valamiben, hogy kifejezhessük önmagunk. 
A művészet nem haszontalan. A művészet önkifejezés. Maga a boldogság. A lényege, hogy megmutasd mindazt ami vagy. És amikor sikerül az te leszel. 
És akkor végül is érdemes-e teperni? Érdemesnek érdemes, de nem minden áron. A csúcs nem feltétlen az, hogy te legyél egy iroda főnöke, hogy gazdagságban élj. A csúcs az, amikor azt mondod, ezért már érdemes volt élni. Ezért a pillanatért, azért, hogy veled találkozhattam, hogy érezhettem ezt a csodás illatot, hogy finomat ehettem, hogy érdekes élményekben volt részem. Ez..Ez maga a boldogság.
Hiszen itt van, körülvesz, csak érezni kell, csak oda kell rá figyelni, még ha sokszor nehéz is.
Hogy miért most? Hogy miért így? Miért gondolkodom ezen? Mert már csak 1 év és egy új ösvényre kell tévednem. Érdemes ilyenkor elgondolkodni, hogy mit is kezdjünk magunkkal. Hát ezért...mert remélhetőleg vár rám is egy egyetem vagy főiskola. És amikor megváltozik minden, amit megszoktál...akkor érdemes átgondolni dolgokat.

Mit látsz?

Érints meg kérlek...soha ne hagyj itt, kérlek többet ne...csak engedd hogy hozzád bújjak, hogy úgy érezzem biztonságban vagyok minden rossz elől, ...mondd, ha belenézel a szemembe látod a fájdalmat? Ne a számat figyeld...a mosoly hazudik...csak nézz bele a lelkembe...láss belém ha a szemembe nézel...tudd, hogy ha nem oda nézel hazugságot látsz...csak a mosolyt látod, csak a nevetést hallod...becsaplak akárhányszor csak veled vagyok...hiszen olyankor minden szép és jó...de amikor elmész...a világom összedől...a madarak elhallgatnak, az ég beborul, a szél viharossá válik, a hazugság eltűnik...csupán az igazság gördül végig arcomon...az álmok szertefoszlanak, a várakozás felemészt, a világ ellenem fordul...kérlek értsd meg, hogy amikor elmész mindenem magaddal viszed...s mindent itt hagysz amire nincs szükségem...Kérlek maradj velem, kérlek vigyázz rám örökké...

A mosoly birodalma

Máshol élni...máskor élni...másképp csinálni...könnyeket többet nem hullajtani, szeretni bolondulásig, mosolyogni mindig, megélni a tökéletes pillanatot, egy olyan helyen felnőni, ahol mindenki szeret s vigyáz rád, ahol nem hiszik, hogy te kevesebb vagy, mint ők, ahol örülnek ha te is örülsz, ahol többé nincs szomorúság, ahol nem veszítheted el azokat akiket igazán szeretsz, ahol nincs félelem, ahol végtelen az idő, ahol nem baj ha megmutatod valójában ki vagy, ahol egy ölelés végtelen, ahol egy csókban benne van minden...ahol az álmoknak nem kell álmoknak maradniuk örökké...
Olyan helyet akarok...olyat...ahol a gyerekeim boldogok lesznek, ahol csak barátok vannak és nem ellenségek, ahol az emberek ha kedvük tartja együtt énekelnek, ahol sem, mi se romlik el, ahol van idő megállni, ha úgy hozza a kedvem, ahol mindenki szabad és segít a másikon ha kell...ahol nincsenek ólomnyi súlyú sóhajok, ahol az élet szép...

A gödör mélyén

Tudom, hogy nem írtam sokáig...hogy nagy volt a kihagyás...az űr...és igazából szívesen leülnék egyszer és kiírnék tényleg mindent magamból...de nincs rá se erőm, se időm...Sok minden történt  mostanába...beleértve egy olyan dolgot, amit álcáztam mindenki előtt, kivéve ő előtte...ő tud mindent...ő nagyon félt, amikor mondtam neki...de másnak meg nincs erőm elmondani...nem is biztos, hogy akarom...hisznek, amit akarnak...most is csak körvonalazva, a forró kását kerülgetve írok róla, mert nem akarom, hogy így derüljön ki számukra, ha esetleg idetévednek...bár már ez is mindegy...a lényeg, hogy itt volt ez az influenza járvány...nem voltam influenzás...bár mindenki azt hitte....Az elmém hibbant meg..bár ez már nem újdonság...olyat tettem, amivel megváltozhatott volna minden...de ehelyett csak egy hét szenvedés lett belőle az ágyikómban...és a tüneteket illetően pedig nem hazudtam senkinek...Megint előjött az az érzet, ami hetedikes koromban volt...de most tettekre kényszerített...szörnyű volt...illetve nem is...de még mindig szörnyen érzem magam...fizikailag kevésbé...bár lehet...sőt érzésem szerint hagyott lenyomatot bennem a dolog...de lelkileg...kész...katasztrófa...Ennek tetejébe ahelyett, hogy az emberek kisegítenének a rohadt mély gödörből, inkább betemetnek földdel...mert ugyan már kivagyok én...söpörjük a szőnyeg alá a dolgokat, mert úgy egyszerűbb...nem vagy tökéletes...nem is kellesz...ennyi problem solved...
Mai ajánlásom pedig egy igazán gyönyörű és tökéletes film, ami ugyan szomorú, de a történet...az út édessé teszi és ebből egy igen érdekes keserédes íz keveredik ki ....Selyem (Silk)